Ha a pár évvel ezelőtti önmagam elképzelte volna a jelenkorit, valószínűleg egy nagy hátizsákos, folyton-úton-lévő, soha-meg-nem-álló figurát vizualizált volna, aki az egyetem előtt kihagyott éveinek minden percét arra használja, hogy csak menjen és menjen.

A mostani én azonban már tudja, jópár dologban téved az a bizonyos pár évvel ezelőtti. Mert valóban, mindig lehet menni valahova, de az nem egyenlő azzal, hogy tudunk is. És most nem külső tényezőkre - pénzre, időre, összeköttetésekre - gondolok. Egyszerűen csak önmagunkra. Folyamatosan menni nem lehet. (Bár vannak, akik tudnak, ám rádöbbentem; nekem, nekünk vannak korlátaink.) A pár évvel ezelőtti én, aki csak vágyott utazni, aki nézett ki az iskola ablakán, s elképzelte, mi mindent csinálna, ha nem ott kellene ülni, mit sem tudott még az utazásról. Nem tudta, hogy az utazás nem csak úton levés.

A Benelux útinaplók 4. fejezetében már volt szó a megállásról, megpihenésről, de azt gondolom, ez egy olyan téma, ami a kezdetek kezdetén nem magától értetődő. Nekem legalábbis nem volt az. Ezeket mind a mai napig tanulom, tanuljuk. Hogy időt kell hagyni. Ahogy a tavalyi, külön töltött évünkről hazaértünk nyáron (ki Németországból, ki Dél-Koreából), s tudtuk, hogy nem kezdünk szeptembertől egyetemet, rögtön érkeztek a kérdések - amik persze bennünk is ott motoszkáltak - a hogyantovábbról. Ám valamiért csak nem sikerült leülnünk tervezgetni. Zajlott a nyár, forrón, zsúfoltan, rohantunk a barátokkal, családdal, cserkészekkel kirándulni, fesztiválozni, és még csak gondolkodni sem tudtunk rajta, mi lesz szeptembertől. Az ősz és az új egyetemi év közeledtével maradtunk talán először egyedül.

Akkor jöttünk rá, hogy nemhogy a jövő építgetését nem kezdtük el, a múltat sem zártuk még le. Hiszen hogy gondolhatnánk a következő kalandra, mikor még nem is reflektáltunk olyan hatalmas tapasztalatokra, mint egy év hamburgi au-pairség vagy három hónap koreai önkénteskedés? S hogyan reflektáljunk, ha egy perc szabadidőnk, egy pici csöndünk, egyedüllétünk sincs? Hogy akarjunk elindulni valahová együtt, mikor egy évet külön töltöttünk, s nem hagytunk időt rá, hogy újra megismerjük a másikat?

Így történt hát, hogy szeptember legelején, mikor mindenkinek elindult a “normális” élet, s a korosztályunkból már csak mi nem vágtunk bele tanulmányainkba, végre volt időnk megszokni és “megunni”, hogy itthon vagyunk. Ebből pedig az következett, hogy elrendeztük legfontosabb gondolatainkat, tanulságainkat vagy akár a fényképeinket az elmúlt évről, és összeültünk, hogy beszéljünk a következőről.

Ekkor kezdődött a megálmodás. Megbeszéltük, hogy szánunk erre, s csak erre pár napot. Leültünk egymással szemben, köztünk egy nyitott füzet, s kérdéseket tettünk fel magunknak, a válaszokat pedig az egymással szembeni lapokra rajzoltuk, írtuk fel. Egészen egyszerű kérdések voltak ezek. Mit várunk a következő évtől? Mit várunk magunktól, s a másiktól? Miben szeretnénk fejlődni vagy mitől félünk? Ha bármit megtehetnénk, mi lenne az? Ültünk és rajzoltunk, gondolkoztunk, álmodoztunk egész nap, s minden kérdés után megbeszéltük a válaszokat. Nem döntöttünk el semmit, nem beszéltünk konkrét helyekről, állomásokról. Próbáltunk ránézni a nagy egész nem kézzelfogható oldalára.

Majd újabb pár nap kellett ahhoz, hogy azt érezzük, készen állunk a tervezésre. A rajzolgatás eredményeként összeírt bakancslistánkra pillantottunk, s ráböktünk arra, amit akkor a legideálisabbnak tartottunk. Átsétálni Luxemburgot. És akkor nekikezdtünk. Tudtuk, hogy ez egy ideális cél egy hátizsákos-stoppolós túrának, elkezdtünk hát útvonalakat, szállásokat, tudnivalókat keresni. Listát írtunk mindarról, amire szükségünk lehet, beszereztünk végre egy-egy jó túrabakancsot.

Ekkor jött el az a pont, ami a pár évvel ezelőtti én szemében a Kezdet, a mostani én szemében azonban a következő lépcső volt: az elindulás. Ekkor álltunk ki Szegeden a budapesti út szélére azokkal a bizonyos nagy hátizsákokkal, hangszereinkkel, s egy hétre elegendő ennivalóval stoppolni. Ekkor vágtunk neki a nagy útnak.

Vége az első résznek. A bejegyzés itt folytatódik.