Megosztani másokkal... magunkat?

Aki felvállalja a véleményét, gondolatait, alkotásait, bizonyos mértékben kockáztat. Tegye azt szűk baráti körben, vagy akár nyilvánosan, sok-sok ember előtt. Megmutatni, kik vagyunk, mi van bennünk, nagyon nehéz. Mintha ruhátlanul állnánk mások előtt. Mintha egészen belénk lehetne látni. Épp ezért kényelmetlen, ezért kell átlépnünk, átmásznunk valahogy azokon a belső határokon. S ebben a pillanatban válik ez egy első, hatalmas lépéssé a fejlődés felé vezető úton.

Érdekes, milyen másképp nézek azokra az emberekre, akik megosztják másokkal bármilyüket - tudásukat, alkotásaikat, félelmeiket, ötleteiket -, mióta elkezdtük ezt a weboldalt, vagy írtunk pár cikket egy magazinnak. Míg korábban megmosolyogtam valamilyen közösségi médiafelületen megosztott suta költői próbálkozást vagy kezdetleges, kissé kidolgozatlan feltörekvő videóst, mostanra egyre inkább a bátorságot és az adni akarást látom bennük. Mert bevállalták a hibázás kockázatát. Kitették magukat az én fölényes megmosolygásomnak. Pedig ők ott, akkor már hatalmasat fejlődtek. Legyőzték a saját félelmeiket és kétségeiket, míg én csak ültem, körülvéve magam a sajátjaimmal. Elkezdtek cselekedve tanulni.

Sosem felejtem el, mikor utcazenélni kezdtünk. Tele gátakkal és kétségekkel, tudva, hogy nincs kiemelkedően tiszta vagy erős hangom. De az a tavasz és pár korábbi tapasztalat a barátaimmal, meghozta a bátorságom. Nekikezdtünk Áronnal az utcazenének. Előbb csak a Kárász utca legeldugottabb sarkán. Később már a Hídi vásáron is. Egyre bátrabban és tisztábban énekeltem. Egyszer arra járt egy nagyon kedves ismerősünk, aki azóta már saját zenekarával, eredeti számokkal bűvöli el egyre nagyobb közönségét. Megállt mellettünk, hallgatta a dalokat, s lelkendezett, hogy milyen szép, és mennyire jó, hogy itt zenélünk. Őszinte csodálat volt a szemében. Amikor először álltam a közönség soraiban első koncertjei egyikén, eszembe jutott ez a kis jelenet, s elszégyelltem magam; hogyan is mertem én őelőtte énekelni ott, a padon?

Ám ahogy ezen gondolkoztam, rájöttem valamire. Apróságnak tűnhet, de akkor, ott hatalmas felfedezés volt számomra. Sosem leszek a legjobb énekes, a legjobb előadó, de még csak a legjobb utcazenész sem a Kárász utcán. Az egyetlen, ami megkülönböztetett más, valóban tehetséges énekesektől, zenészektől, hogy én kiültem oda, és megpróbáltam. Belevágtam. Mert ha arra várok, hogy majd egyszer, mikor már tökéletes a hangom és az ukulele tudásom, mikor már nem érdekel annyira más emberek véleménye, sosem kezdem el. Sosem leszek tökéletesen kész semmire, legalábbis nehezen fogom ezt érezni magamról. Nem kell tehát a tökéletes pillanatra várnom. Nincs ilyen.

Ami az utcazenét illeti, biztosan volt, akinek nem tetszett, de azt is biztosan tudom, hogy sokan örültek a kedves dallamoknak. És a lényeg: fejlődtem. Levetkőztem a gátlásaimat. Erősebb lett a hangom. Nagyszerű embereket ismertünk meg. Élveztük az együtt-zenélést. És megtanultuk megbecsülni az utcán zenélő embereket, akik vették a bátorságot, hogy megosszák, amit tudnak.

Persze ezek a dolgok nem mennek egyről a kettőre, s az apróságnak tűnő hatalmas felismeréseket időről időre elfelejtjük. Így volt ez Máltán is. Egy nemzetközi csapat tagjaiként “digitális önkénteskedtünk” a szigeten, s közösségkovácsoló programként minden résztvevőnek tartania kellett egy workshopot. Bármiről. Amikor ezt megtudtam, kicsit kétségbe estem. Mit tudnék én adni a többieknek? Mi az, amiben én profi vagyok, amit én tudok, és mások nem? Már mindenki megtartotta a workshopját, én pedig csak húztam az időt, egészen az utolsó napig. Több hét kellett ahhoz, hogy rájöjjek, itt nem az a lényeg, hogy valamiben tökéletes legyek, vagy olyat tudjak, amit senki más. A kérdés az, hogy be merek-e mutatni egy témát, ami engem foglalkoztat, amivel kapcsolatban talán egy picit több tapasztalatot gyűjtöttem, mint a jelenlévők vagy csak egyszerűen szívügyemnek tekintem, s örülnék, ha mások is gondolkoznának rajta.

A legutolsó nap tartottam meg a workshopomat. Jógáztunk a reggeli napfényben, tengeri szellő simogatta az arcunkat. Nem vagyok profi jógában. Még haladónak se feltétlen mondanám magam. De rengeteget adott nekem ez a mozgásforma, s ezt szerettem volna megosztani másokkal. Mivel őszinte lelkesedésem belülről fakadt, s át tudtam adni, miért is jó ilyen nagy figyelemmel és szeretettel lenni a saját testünk iránt, egy nagyszerű közös mozgás kerekedett belőle. Felvállaltam, hogy tudok valamit, és megosztottam másokkal. Azon a szinten, ahol akkor álltam. Úgy, ahogy ott tudtam. Azóta sokkal többet tudok. Ez az élmény motivált, hogy fejlődjek, hogy rendszeresen gyakoroljak, s merjek nyitni az emberek felé. Azóta hívok néha másokat is jógázni. Azóta lett az életem állandó része. Ott, Máltán újra megértettem, hogy mindenkiben van valami, amit átadhat másoknak, legyen az tudás, ötlet vagy különös gondolatmenet.

Megosztani magunkat másokkal nagyon nehéz. Az ember sebezhető és támadható lesz. Ugyanakkor támasszá, példává, inspirációvá is válhat. Nem mi vagyunk a legnagyobb világutazók. Nem feltétlen tudunk többet azoknál, akik ezeket a sorokat olvassák. De ha csak egy maroknyi embernek adni tudunk valamit - néhány ötletet, érdekes történetet vagy praktikus tippet, egy kis kikapcsolódást vagy olvasnivalót egy gőzölgő tea mellé, netalán azt, hogy valaki nem érzi magát egyedül többé - már megérte átlépni a saját gátjainkon. Ez a bejegyzés bátorítás, magamnak is, a későbbi magamnak, amikor azon gondolkodom, vajon felvállalhatom-e azt, aki vagyok. Amikor a bizonytalanságomtól és kétségeimtől nem látom, hogy ettől ilyen gyönyörű és kerek ez a világ; hogy mindannyian, egytől egyig adhatunk valamit másoknak, ami csak a miénk.

Zenélés a szegedi hídivásáron
2020.05.03. Panna