Utazunk Hágában egy villamoson, ki tudja hová, merre, mit csináljunk, mihez kezdjünk. Még azzal a céllal szálltunk fel rá, hogy kimenjünk egy főúthoz Amsterdam felé. Aztán, ahogy leszállunk, egymásra nézünk, s tudjuk, hogy nincs értelme. Nincs értelme Amsterdamba menni, a teljes bizonytalanságba. A fővárosok veszélyesebbek, nehezebb éjszakázási lehetőséget találni. Úgy döntünk, maradunk.
Egy közeli helyen finom milkshake hozta jó ötletek reményében leülünk melegedni. Elkezdünk írogatni barátoknak, barátok barátainak, facebookon talált holland cserkészeknek, couchsurfing felhasználóknak, hogy hátha tud valaki valakit, akinél megaludhatnánk.
Nem a legjobb program, de így van ez néha, ha az ember spontán utazgat. Órákig csak ülünk, keresünk, írogatunk, ellenőrizzük az érkező üzeneteket, az isteni milkshake már rég elfogyott, de a reményünk még nem. Hihetetlen, szívmelengető érzés, hogy mennyi, de mennyi barát, ismerős, ismeretlen ismerős áll mögöttünk itt is, ott is, de persze leginkább otthon, valahol a távolban. Tartja bennünk a lelket, ahogy látjuk, hogy a háttérben szálak mozognak, régnemlátott ismerősök hívják fel egymást, érdeklődnek, ötletelnek, keresnek tovább. Anna barátunk egész csomó ismerőssel beszél, s közvetít a történtekről. Megintcsak az az érzésünk támad, hogy ebben a világban, ilyen barátokkal, nem könnyű elveszni.
Fél nyolc körül rohamosan sötétedni kezd. Miután kissé csalódottan tapasztaljuk, hogy még az Airbnb-k is tele vannak, a hostelek pedig a számunkra szinte megfizethetetlen kategóriába esnek, elbizonytalanodunk. Vajon jó helyen kutatunk? Egymásra nézünk, bólintunk. Öltözködni kedünk, s kilépünk a szeles utcára. Szorosabbra húzzuk magunkon a kabátot.
Jönnek szembe az emberek, végigmérjük őket, elhaladnak. Ők mind pontosan tudják, hol alszanak ma, tudják, milyen ágy, milyen illatok, milyen emberek várnak rájuk. Nézzük őket, az idegen arcukat, próbáljuk megkeresni bennük az ismerőst, a befogadót. Mert tudjuk - vagy csak reméljük? -, hogy valamennyiükben ott rejtőzhet egy még ismeretlen barát.
Egy csoport vidám fiatal, beszélgetnek, nevetnek, lassan haladnak, de mi csak állunk, nem jön a szánkra a szó, nem baj, majd a következő… Ott, az a kedves pár, ó nem, nekik kicsi gyerekük van, nem mernek majd. Vagy őt ott, a fehér ingben, farmerdzsekiben! Már elment, mindegy. Fél óráig csak sétálunk lassan, kissé céltalannak tűnve, aztán Áron egyszercsak erőt vesz magán, s odalép három fiatal férfihoz. Sorry, can I have a question?... Meghallgatják a történetünk, utazók Magyarországról, szállást keresünk, s ti nyitottnak tűntetek, tudjuk, furcsán hangozhat de mi lenne, ha... Persze, abszolút megértjük. Azért köszönjük, szép estét!
Nem kapunk szállást az első embertől, de Áron bátorsága meghozza az enyémet is, a következő párhoz már én lépek oda. Szállást, ó azt nem, de nézzétek, egy kis ázsiai ételt tudunk adni, mi csak kidobnánk, egy munkahelyi vacsoráról maradt meg. De jó, hogy nem veszik kárba, sok sikert azért, reméljük, találtok valakit. Egymásra nézünk, elnevetjük magunkat. Nem pont erre számítottunk, de ez is valami, legalább éhesek nem leszünk.
És akkor sorra szólítjuk meg a szimpatikusnak tűnő embereket, sorra kapjuk a bíztató mosolyokat, de végtére is mindenki inkább nemet mond. Időnként persze megtorpanunk, elbizonytalanodunk, de a másik biztatóan szoríŧja meg a kezünket. Egy Hollandiában tanuló német lánytól kapunk egy telefonszámot, körbekérdez a barátainál, mondja, nála sajnos semmi hely sincs. Ezek a kis kedvességek mindig újabb löketet adnak, kilenc óra felé mégis leülünk egy padra, kissé elfáradva, de - s ezen mi csodálkozunk a legjobban - nem rosszkedvűen, sem idegesen. Még nincs túl hideg, még sok az ember a hátunk mögötti téren. Addig pedig van remény. A téren számtalan pad és asztal, rengeteg, barátokkal iszogató fiatallal és időssel. Kis pihenés után újra belekezdünk a kérdezgetésbe. De még mindig senki. A közeli youth hostel felé ellenben egyre többen mutogatnak.
És akkor, amikor már kezdünk a rotterdami repülőtér várótermén gondolkozni, mint potenciális szallashely, egyszerre csak találkozunk három fiatal sráccal, akik nevetnek, hogy ők a kiválasztottak, s bólogatnak, hogy miért is ne... Hirtelen el se hisszük, többször visszakérdezünk; akkor tényleg, tényleg aludhatunk nálatok? Hát ez fantasztikus!
Kiderül, hogy a háromból csak ketten ismerik egymást jobban, a harmadikkal aznap este találkoztak véletlenül, s jót beszélgettek, most épp búcsúzkodnak, mennek haza.
Jorick és Bastian egy albéretben lakik, még két másik fiatallal együtt, Rotterdamban. Jorick ma este a szüleinél alszik, úgyhogy az ő szobája lehet is a miénk. Vonatra szállunk, még mindig hálálkodunk, s beszélgetni kezdünk. Velünk egyidősek, filmezést tanulnak az egyetemen, harmadévesek. Kicsit mindannyian elismerően nézünk egymásra. Húsz évesen, fiatalon, ki egész kis felépített élettel, egyetemi évekkel a háta mögött, munkával, gyakorlattal, albérlettel, ki utazgatva, világot járva, abból tanulva. Milyen mások, s mégis milyen ugyanolyanok vagyunk.
Jorick hamarabb leszáll, elköszönünk, megköszönünk, Bastiannal utazunk tovább, ő is szeret stoppolni, általában cél nélkül szokott egy barátjával, arra mennek, amerre elviszik őket. Nemrég három napig stoppoltak, Párizsban álltak meg, s töltöttek el egy kis időt.
Megérkezünk Rotterdamba, az albérletbe, ami hangulatos, otthonos, teraszos. Bas szobája tele növényekkel, kis fényekkel és régi fényképezőkkel. Milánóit főzünk a tegnapról maradt alapanyagokból, közben megérkezik a fordítónak tanuló lakótársuk. A kis asztalnál, földön ülve vacsorázunk, menta teát iszunk, Bohemian Betyars-t hallgatunk, beszélgetünk. Megtudunk kicsit többet a holland történelemről, s hogy időnként milyen kifordítva tanítják azt az iskolákban, a kissé bizarr és rasszista mikulás-szokásokról, s arról, hogy mit (nem) érdemes megnézni Amsterdamban. Bas rögtön ír fővárosi ismerőseinek, hátha tud oda is szállást szerezni nekünk.
Mielőtt boldogan, de kimerülten aludni térünk Jorick pince-szobájában, még gyorsan írunk minden mozgósított barátnak, ismerősnek, hogy van hol aludnunk. Anna küld egy képernyőképet egy facebook-bejegyzésről, amit egy minket egyáltalán nem ismerő nő posztolt az este folyamán: "Kellene ma éjszakára két kósza magyar fiatalnak szállás Hágában vagy a közelében. Valaki tud?" Alatta komment (szintén számunkra ismeretlentől): "Két órája ugyanezt kérdezte egy erdélyi ismerősöm. Vajon ugyanazon fiatalokról van szó?"
Félálmunkban már alig fogjuk fel, ahogy a leírhatatlan, kifejezhetetlen, megköszönhetetlen, végtelen hálánk, szeretetünk, bizalmunk és megnyugvásunk elszenderül bennünk, hogy ebben a szálakat megrezgető, embereket összehozó, határtalan kicsi-a-világban valahogy mégiscsak mindenhol otthon vagyunk.